2022.07.05.

Interjú Mező Misivel

Merjünk kilépni a csónakból, és rábízni magunkat Jézusra – Beszélgetés Mező Misi énekes-zenésszel

Mező Misi énekes-gitáros az egyik legnépszerűbb hazai rockegyüttes, az 1999-ben alakult Magna Cum Laude frontembere. Az utóbbi időben a zenei evangelizáció kiemelkedő színvonalú együttesének, a Gável András és öccse, Gellért által huszonöt évvel ezelőtt alapított Testvérek utódjának, az Eucharistnak is a tagja, énekese. Vele beszélgettünk.

– A Békés megyei Dobozon nevelkedett, beleszületett a zenészlétbe. Édesapja a település hagyományőrző együttesének művészeti vezetője volt, és édesanyja is zenészcsaládból származik. Ezek után természetes volt, hogy zenei hivatást választ magának?

– Már tízéves koromban felléptem édesapám együttesében. Amikor megkérdezték, mi szeretnék lenni felnőttkoromban, nem azt válaszoltam, hogy traktor- vagy kukáskocsi-vezető, hanem hogy zenész. Édesanyám családja muzsikus cigány család, így ismertem a hegedűt, a cimbalmot, a nagybőgőt, mindent. Természetes közegem volt a zene, ebben éltem. Ha bánatos voltam, a zenébe menekültem, ha boldog, akkor is zenéltem. Nem tudtam volna elképzelni magam másban. A gyereknek a szülei otthon mindig azt hajtogatják, érettségizz le, legyen valami polgári foglalkozásod. Nekem is van szakmám, fafaragó asztalos vagyok. Nagypapám volt fafaragó, és nagyon tetszett, ahogy nyaranta a diófa alatt dolgozott. Elvégeztem a sulit, de mindig tudtam, hogy nem ez az én utam. Milyen érdekes, hogy a Jóisten előre látja az életünket, tudja, hogy milyen döntéseket fogunk hozni. Harminchárom éves koromban beiratkoztam a teológiára, magam miatt.

– Ezt hogy érti?

– Úgy gondoltam, ha Istent választom, kötelességem minél többet megtudni róla. Önszorgalomból jelentkeztem a baptista teológiára, és 2018-ban sikeresen lediplomáztam. Nincs semmi tervem ezzel, a Jóisten tudja ezt, teljesen rábíztam ezt is.

– A Magna Cum Laude megalakulásának tizedik jubileumi koncertjén, 2009 szeptemberében, a Petőfi Csarnokban tízezer rajongó előtt megköszönte a Jóistennek, hogy szép az idő. Azt is mondta: Van, aki hisz, van, aki nem hisz, ettől függetlenül Isten létezik. Ezek szerint az istenhit csírájában mindig ott volt Önben?

– Már akkor ezt mondtam?

– Igen, a felvételen ez hallható.

– Gyerekkoromban találkoztam először Isten nevével. Édesanyám Jehova tanúja volt, közülük rendszeresen jártak hozzánk tanítani, de nem nagyon érintett meg ez az egész. Később, ahogy telt-múlt az idő,

a Jóisten mindig megmutatta magát nekem.

Az első mikrofonom, amit megvettem, vezeték nélküli volt. A különcködés mindig jellemző volt rám. Gondoltam, feldobom valamivel ezt a mikrofont, hogy ne legyen olyan snassz. Az egyik ismerősöm segített: ráfestette az Úr Jézust. Egy másik alkalommal megismerkedtem egy cigány festővel, nagyon tetszettek a képei. Gondoltam, kipróbálom magam, kértem tőle egy tiszta vásznat, és ráfestettem a torinói leplet. Egyébként nem foglalkoztatott az istenkérdés. Valószínű, hogy az egóm nagyobb helyet foglalt el az életemben, mint kellett volna, így Istent elhessegettem magamtól. Kétfajta ember van, aki befogadja az életébe Istent. Az egyik, akit valami nagy trauma ér. A másik pedig egyszerűen csak keresi az Urat. Engem egy nagy veszteség fordított Isten felé, az édesanyám halála. Rengeteg kérdés merült fel bennem, amire nem tudtam felelni, és a környezetemben élők sem. Ekkor jött Isten, aki sok mindenre megadta a választ, és kihúzott abból a mély gödörből. Ha ő nincs, nem biztos, hogy egyedül valaha is képes lettem volna kimászni onnan.

– Ennyire megviselte az édesanyja halála?

– Az, ahogyan elment. Vesebeteg volt, kétnaponta járt dialízisre. A halála előtti napon Gyulán voltunk a zenekarral, közel édesanyámék otthonához, de nem látogattam meg, hanem a bulit választottam. Az én fejemben – de szerintem mindenki így van ezzel – úgy jelentek meg a szüleim, hogy elpusztíthatatlanok, halhatatlanok, erősek. Bár nyilvánvaló, hogy minden ember halandó, azt hisszük, hogy a mi szüleink majd csak nagyon sokára mennek el. Bennem is ez volt. Telefonon beszéltem vele, azt mondta, szégyelld magad, kisfiam, hogy itt vagy a környéken, és mégsem jössz haza meglátogatni! Másnap pedig meghalt. Ettől súlyos bűntudat alakult ki bennem, ami nagyon mélyre vitt. A nemrég elhunyt Szenczy Sanyi barátom, a Baptista Szeretetszolgálat alapítója, egykori elnöke emelt ki ebből az állapotból, ő volt a kapocs Isten és köztem. Megmutatta nekem: ha Istenre bízod az életedet, még a lehetetlen is lehetségessé válik. Példa volt számomra. Gyakran mondogatta: merjünk kilépni a csónakból, és rábízni magunkat az Úr Jézusra. Sok emberben ott a félsz, nem mer megtenni olyasmit, ami emberi mértékkel mérve nagyon távol áll a realitástól. Ő viszont nagyon sokszor megtette ezt, kilépett a csónakból. Úgy beszélt Isten és a közte lévő kapcsolatról, hogy

megszületett bennem a vágy: szeretnék én is ilyen közel kerülni Istenhez. Szeretnék bátor, merész és hiteles lenni.

Szerintem ez a legfontosabb. Leginkább azt tanultam meg Sanyitól, hogy legyen bátorságom teljesen odaszánni az életemet Istennek.

– Ez mit jelent?

– Megpróbálsz mindent úgy gondolni és tenni, hogy Istent helyezed a középpontba. Nem az egódnak kell megmutatkoznia, hanem Istenre kell rámutatnod. Ez történik a dicsőítő zenében is. Amikor az ember színpadra áll Isten nevében, az ő dicsőségére, nem lehet, hogy önmagát helyezze a reflektorfénybe, mert akkor öncélú lesz a történet. Akkor nem az Istentől kapott talentumot mutatjuk meg, amihez igazából nem sok közünk van, hanem az egónk által létrehozott hamis képet. Szerintem nekünk, keresztényeknek azt kell megmutatnunk, ami igaz, ami nem a mi munkánk gyümölcse, hanem Istené, amit ő munkált ki bennünk.

– Megvolt Önben a tudat, hogy a zenei tehetségét Istentől kapta, „csak” ki kellett bontania azt nagy akaraterővel, szorgalommal?

– Mindig hittem egy természetfölötti erőben, tulajdonképpen Istenben, de volt az életemnek olyan időszaka, amikor a hátam mögé tessékeltem. Azt akartam, hogy amit csinálok, az rólam szóljon: én állok a színpadon, engem szeretnek, értem rajonganak, ezt az egészet magamnak köszönhetem. Amikor aztán tudatosul az emberben, hogy milyen balgaságot hitt, akkor megjelenik a mosoly az arcán: te buta, tényleg azt hiszed, hogy ez a felhajtás, ami körülötted történik, a te műved? Ennek felismeréséhez azonban el kell jutni egy szintre, különbséget kell tudni tenni dolgok között. Másról szólt a színpadi jelenlétem régebben, és teljesen másról szól most.

– A dicsőítő zenével mikor találkozott először?

– A Göndöcs Benedek Katolikus Szakképző Iskolába jártam, Gyulára. Ott találkoztam először Sillye Jenő zenéjével, ami teljesen maga alá gyűrt. Egyszerű volt, akkor mélyen emberinek tűnt a szöveg, de ma már tudom, az nem emberi, hanem isteni szövegkörnyezet volt. Nagyon megfogott, bár akkor még szinte csak a zene oldaláról közelítettem meg ezeket a dalokat. Gitároztam, és nagyon jó érzés volt játszani őket, például a Múlnak az éveket. Miután megtértem, más értelmet nyertek számomra Jenő dalai. Nem a zene, hanem inkább a szöveg, a mondanivaló fog meg bennük.

– Elgondolkoztató, hogy Sillye Jenő dalain keresztül találkozott először a dicsőítő zenével, ma pedig a Gável testvérekkel, Andrással és Gellérttel zenél együtt, akiket kezdőként Jenő vett a szárnyai alá. Az ő koncertjein énekeltek, gitároztak először, mielőtt megalakították volna a Testvérek együttest.

– A Jóistennek nagyszerű a humora. Ez másban is megmutatkozik. Megáldott engem énekesi, zenészi talentummal, de dalszerzői tehetséggel nem. Egészen mostanáig. Sokan azt hiszik, hogy én írom a Magna Cum Laude dalait, de ez nem így van. Kara Misa basszusgitáros írja a szöveget, a zenét pedig Szabó Tibor gitáros. 2020-ban aztán jött a pandémia. Olyan volt, mintha az ember lába alól kihúzták volna a talajt. Próbáltam megélni a jó dolgokat, azokat, amelyek építenek, hiszen amire nincs ráhatásom, azon hiába idegeskedem. Öröm volt, hogy sokkal többet tudtam együtt lenni a feleségemmel és a három gyermekünkkel, ami korábban nem volt jellemző, hiszen turnézó együttesként állandóan úton voltunk. Ez idő alatt megkaptam Istentől azt a lehetőséget, hogy Gável Andrissal és Gellérttel dicsőítő dalokat írjunk. Isten megadta ehhez a tehetséget, de azt akarta, hogy arra használjam ezt a képességet, amire ő szeretné, és az elmémből, a lelkemből olyan dalok szülessenek, amik őt dicsérik. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek azért, hogy elindított ezen az úton, és a belőlem fakadó harmóniák az ő dicsőségéről szólhatnak.

– Ezek szerint a dalokat a két testvér és Ön közösen szerzik?

– Így van. Lassan elkészül egy lemeznyi anyag, tíz dal. Négy már készen van, kettőn dolgozunk, és bízzunk benne, hogy hamarosan összejön a többi is.

– Említette Sillye Jenőt és a Múlnak az évek című dalt, amit egyébként rendszeresen énekelnek az Eucharist fellépésein. Ebben szerepel: „Imából, áldozatból… jöjjön, jöjjön végre az igazi béke.” Ma nagyon hiányzik az életünkből az ima, az áldozat, és a béke is.

– Nagyon fontos, hogy az ember lelki békére találjon, ami kerek egésszé teszi az életét. Hiszem, hogy ezt csak Istennél találhatjuk meg. Az ima nélkülözhetetlen.

Gyarló az ember, általában csak akkor fordul Istenhez, ha valami tragédia történik az életében. Ha viszont folyamatosan imádkozunk, akkor is, amikor jó élmény ér bennünket, attól megváltozik a kapcsolatunk Istennel, közvetlenebb, személyesebb lesz.

Sajnos szeretjük Istent kihasználni. Amikor szükségünk van rá, „leemeljük a polcról”, ha pedig rendeződnek a dolgaink, visszatesszük: maradj csak ott, majd hívlak, ha kellesz. Az istenkapcsolatnak azonban oda-vissza kell működnie, kölcsönösnek kell lennie. Ne csak a bajban imádkozzunk Istenhez, és ne csak a jóban adjunk hálát neki. A rossz is okkal történik. Az áldozatot pedig az ember tanulja; mindig meg kell hozni, ha szükséges. Ha csak a saját életemet nézem, a zenei pályámat, az is rengeteg áldozattal jár. Az áldozathozatal hozzátartozik a hívő keresztény ember életéhez.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila 

 

Forrás:https://www.magyarkurir.hu/hirek/merjunk-kilepni-csonakbol-es-rabizni-magunkat-jezusra-beszelgetes-mezo-misi-enekes-zenesszel