2022.07.20.

Megeshetne másképp!

Bátor roma nők színpadra vitték a fájdalmaikat

Megeshetne másképp! – ez a címe a SzívHang társulat előadásának, amelyben szomolyai roma nők egészségügyi dolgozókkal és szülészeti aktivistákkal kiegészülve mesélik el a saját történeteiket a magyar egészségügyben elszenvedett tapasztalataikról. Eltöltöttünk egy napot a borsodi faluban, ahol az egésznapos próba után este a szomolyai közönség is végignézhette az olykor roppant szórakoztató, máskor csontig hatolóan megrázó előadást.

Az én szülésem sima volt. Bár nem nagyon volt ott egy orvos vagy egy szülésznő sem, nem foglalkoztak velem. De a Zita testvérem és a párom ott voltak, segítettek, ez nagyon jó élmény volt. A gondok utána jöttek.

Amikor Barbi megszülte a kislányát, elszakadt benne a köldökzsinór. „Nem nézhettem meg a kislányt, nem tették rám, a mellkasomra, ahogy minden anyukának csinálják. Nem tudtam róla semmit, elvették tőlem.” Miután kiszedték belőle a köldökzsinór darabjait, még rosszabbul lett. Hullafoltok jöttek ki rajta. Elment vécére, és akkor valami nagyon nagy darab esett ki belőle. Benne hagyták a méhlepényt.

Barbi szüléstörténete egy a sok közül. Ezek a történések sokszor csak az édesanyákban élnek tovább, a traumatikus élményekről legfeljebb suttogva, szemlesütve beszél, aki átélt már hasonlót. Barbi viszont egy lélegzetvisszafojtva figyelő, könnyeit visszatartani alig tudó, szavakat kétségbeesetten kereső közönség előtt teszi mindezt. Egy színházi előadásban, ami megmutatja, hogy sokaknak mit is jelent anyává válni ebben az országban.

Szomolyán járunk, egy alig kétezer fős borsodi faluban, amely több dologról is híres. A szomolyai rövidszárú fekete cseresznyének például a helyiek és a környékbeliek szerint nincs párja széles e világon, de az itt található kaptárkövek és barlanglakások is nevezetességnek számítanak a térségben. De mi most nem ezek miatt jöttünk.

A falu iskolája – ahová egyébként ma már évfolyamonként alig néhány gyerek jár, vélhetően hamarosan be is zárják – önmagában nem igazán fontos látnivaló, de most egy unalmas tanévzárónál jóval izgalmasabb eseménynek ad otthont. Délelőtt tíz körül járhatunk, de az épület körül gyülekező, nem épp iskolás korú emberekből is látszik, hogy valami fontos dolog készül. Este hatkor színházi előadás kezdődik majd itt.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

Az előadás címe: Megeshetne másképp!, előadója pedig a SzívHang társulat. A darab igaz történetek alapján készült, egy kórház folyosóján játszódik, és az anyaságról, az anyák erejéről szól. A fő szálat egy 17 éves lány, Ramóna gyermekének születése adja, az előadásban egymást érik a roma és nem roma nők által megélt és elmesélt történetek az ellátás anomáliáiról, az embertelen bánásmódról és az intézményrendszer szabályainak az emberi sorsokra gyakorolt kegyetlen hatásairól. A darabból kiderül, hogy ezeket a rendszer összes szereplője megszenvedi.

Nem mindegyik történet a szülés köré épül, van, amelyik egy egyszerű – egy ideális világban ártatlan – nőgyógyászati vizsgálatról szól.

Kérdezte az orvos, hány gyerekem van, mondom, egy sincs. Erre azt kérdezte, »miért, mi maga, kurva?«. Gondolkodtam, mit rontottam el, hogy ezt a bánásmódot érdemeltem. De igazából semmit. Senki nem érdemli meg ezt a bánásmódot.

A szereplők nem hivatásos színészek, mindannyian civilek. Szomolyai nők és Budapestről melléjük szegődő egészségügyi dolgozók, szülészeti aktivisták, de akad köztük otthonszülésben jártas, nem roma nő is, valamint helyet kap a színpadon a rendezőasszisztens és egy színházi kritikus is. A résztvevők – akik a való életben szinte biztosan nem találkoztak volna – itt egy társulatként, egy közösségként léteznek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

A SzívHang társulat nem ezzel a produkcióval debütál, a nevükhöz fűződik az Éljen soká Regina! című előadás is, amely saját tapasztalatokon keresztül mutatta meg a roma nők és az egészségügyi ellátórendszer találkozásának viszontagságait. A mostani előadás is egy hosszú közös munka eredménye, az érintettek különböző művészet- és szocioterápiás módszerekkel dolgozták fel az előadásban szereplő nők történeteit. De erről majd később bővebben lesz szó.

Vissza a szomolyai iskola elé, ahol lassan összegyűlik mindenki, akire az előadást megelőző egésznapos próbán szükség lesz. Kicsit olyan, mint amikor egy osztálykirándulás előtt próbálják felmérni, ki nincs még jelen, kire kell még várni, ki nem érkezik időben jó szokásához híven. „Mari késik, de biztosan mindjárt jön, mert elkértük a közmunkából”, mondják, miközben a budapesti és a szomolyai csapat tagjai nagy ölelések közepette beszélik át, kivel mi történt az utolsó találkozás óta.

Az iskola aulájában felállított díszlet tényleg megszólalásig hasonlít egy kórházi folyosóra, még az „1. sz. Szülészet-Nőgyógyászat Újszülött Osztály” kiírás betűtípusa is autentikus, az elmaradhatatlan „Kérjük, kopogással ne zavarja az osztály működését!” feliratról nem is beszélve. A hitelesség megkoronázásaként egy kicsit akad a kórházi folyosóról nyíló ajtó.

Végül Mari is befut, „most már semmi baj nem lehet”, jegyzik meg. Az első előadás óta egy hónap telt el, ezért a rendező, Romankovics Edit – pontosabban Eda – arra bátorít mindenkit, nézzék át, mi az, ami döcögősebben megy. A bemutató a budapesti Trafóban volt, úgyhogy ezúttal egy ismeretlen közönség helyett a falubelieknek, a rokonoknak, a szomszédoknak kell előadni ugyanazt.

Itt vehemensebben lehet játszani, ez nem az a jólnevelt pesti közönség. Eresszétek ki a hangotokat!

– adja az iránymutatást Eda, mire valaki megjegyzi: „sírni fognak, zokogni”. (Remek jósnak bizonyult.) A próba előtt a nyitókörben mindenki megoszthatja az érzéseit, gondolatait. Széles a spektrum a heves izgatottságtól a háborítatlan magabiztosságig.

Van, aki a lánya évzárójáról marad le az előadás miatt, más csak arra koncentrál, hogy még a pesti előadásnál is jobbat alakíthasson. „Eleget izgultam egész életemben, ez gyerekjáték azokhoz a kemény dolgokhoz képest”, nyugtatja magát Robi, aki szerint „ha valakinek nem tetszik, az majd kimegy”. Akad, aki a párjának szeretne bizonyítani. „Pesten nem izgultam, itt meg gyomorfekélyem van” – árulja el Renáta.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

A próba szüneteiben több szereplővel is beszélgettünk az előadás létrejöttéről. Mint kiderült, a társulat hátterét adó Parforum – Sajátszínház projekt még 2016-ban jött létre, akkoriban kezdtek el szociodrámával és digitális történetmeséléssel foglalkozni Szomolyán.

A szociodráma gyakorlatilag arról szól, hogy a mindennapi életben alakított társas szerepek és viszonyok felidézésével a szereplők a hétköznapi helyzeteket és ezek alternatív változatait a dráma színpadán újrajátszhatják. „Ez egy természetes módszer: elkezdünk beszélni, játszani, bizalmat építünk, közös identitást teremtünk, hogy tudjunk foglalkozni akár krízisekkel, konfliktusokkal”, hangsúlyozza Horváth Kata, a projekt egyik szociodráma-vezetője.

Amikor ennek a folyamatnak a végére érnek, elkészül egy akcióterv, hogy abból, amire jutottak, hogyan és mit lehetne megosztani a nyilvánossággal, és ebben ki milyen szerepet vállalna. Fontos, hogy mindenki a saját hangján tudjon megszólalni, ne mások adják a szájába a szavakat, a résztvevők ne váljanak kiszolgáltatottá, hanem valami olyan születhessen, amiből mindenkinek valamiféle haszna származik.

MOHOS MÁRTON / 24.HURomankovics Edit beszél a társulat tagjaihoz, mellette a földön ülve Horváth Kata.

Ahogy Kata meséli, az Éljen soká Regina! sikerét követően több visszajelzés érkezett hozzájuk egészségügyi dolgozóktól, így jött az ötlet, hogy vonjanak be olyanokat is a projektbe, akik ezen a területen dolgoznak, vagy például születési jogokkal foglalkoznak.

Az új csoport három éve alakult, ezen az előadáson pedig körülbelül egy éve kezdtek el dolgozni. Közben – a korábbi csoporttagok saját kezdeményezésére – megalakult egy fiatal nőket összefogó csoport is a faluban Pados Eszter vezetésével. Amikor az ebbe a csoportba járó fiatal anyukák látták, hogy készülődik egy újabb előadás, közölték, hogy ők is szeretnének ebben szerepelni, úgyhogy ki kellett találni, miként tudni ők is bekapcsolódni a darabba. Végül ők is a társulat tagjai lettek.

Eltelt hat év, mindenkinek megváltozott az élete. Másik identitás egy társulat tagjának lenni, mint közmunkásnak. Mindenki azt jelzi vissza, hogy ebből a csoportból rengeteg erőt lehet meríteni a hétköznapokra. Új ambíciók és új szerepek születnek

– mesél Kata a szomolyai nők sorsáról. Az „eredeti” csapatból nem is dolgozik ma már senki közmunkában, a fiatal anyukák közül is csak egyikük, de ő is nagyon szeretne kitörni ebből.

A társulat mindannyiuk életének részévé, identitásukká vált, eljutottak oda, hogy a család egyben tartásán kívül rátaláljanak valamire, ami szintén nagyon fontos. És amiért hajlandók rengeteg mindent háttérbe szorítani – akár azt is, ha épp valakinél nem volt áram vagy nem jutott elég étel.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

Meggyőződésük, folytatja Kata, hogy olyasmit tudnak mondani a világnak, amit egyébként más nem mond, vagy ha igen, azt nem hallják meg. Befogadás és befogadás között pedig hatalmas különbség lehet: a Trafóban inkább arról szól az előadás, hogy az ezeknek a nőknek iszonyúan drukkoló nézők belelátnak valami olyasmibe, amit eddig csak elképzelni próbáltak, a falvakban viszont a roma közönség úgy nézi ezt végig, hogy „úristen, ezek a nők ott állnak a színpadon, és arról beszélnek, amit én is átéltem”.

Így aztán rájönnek, hogy nincsenek egyedül. Nem az ő hibájuk, ami történt. Nem az ő szégyenük. Ezek a tapasztalatok léteznek és nagyon is kimondhatók. Ráadásul a valóságban nem is csak a roma közösséget érintik ezek az „élmények”, rajtuk kívül is sokan élnek át hasonlókat.

A SzívHang nemcsak a színpadi együttműködésről szól, hanem szoros emberi kapcsolatok is születtek itt az évek alatt. „Ez a hely adott nekem egy legjobb barátnőt”, meséli Barbi, ahogy Natira nézve ecseteli, milyen szerepet tölt be az életében ez a társulat. „Ha Nati nincs itt, nincs itt keresnivalóm.”

Natinak kettő, Barbinak négy kislánya van. Mindketten fontosnak tartják, hogy végre van egy hely a világon, ahol elmondhatják a történetüket, mindazt, amit átéltek.

Jó érzés, amikor több szem rád szegeződik, téged lesnek, te pedig meg tudod osztani, mennyi rossz történt veled

– mondja Nati, akinek az előadásban bemutatott története arról szól, hogyan szülte meg egyedül a kislányát a mentőben, miután az orvosok magára hagyták, mert nem hagyta magát leszíjazni.

MOHOS MÁRTON / 24.HUBarbi öleli Natit a szomolyai iskola előtt, előttük Rudi és Rita beszélget éppen.

Nehezen tudja megfogalmazni, mit ad számára az, hogy színpadon lehet, de egyet biztosan: önbizalmat. Barbinak megkönnyebbülést, erőt, hogy feloldja a benne élő sérelmeket. A két fiatal anyuka már nem tudná egymás nélkül elképzelni az életét, „napi szinten trécselünk órákat, végre közel engedtem magamhoz egy személyt”, jegyzi meg Nati. Barbinak is nagy szüksége volt egy legjobb barátnőre, egykor pánikbeteg volt, előfordult, hogy hetekre, hónapokra is bezárkózott, nem mert sehova menni. Aztán a csoportban megismerték egymást, és minden könnyebb lett.

Róza Budapesten neveli három gyermekét, kreatív szövegíróként dolgozik, illetve a Másállapotot a szülészetben! mozgalom egyik alapító tagja. A színdarabban a traumatikus első szüléséről mesél, amit hat év terápia követett az életében. Az előadás egyfajta lezárását is jelenti ennek az élménynek. Húszéves kora előtt sok időt töltött színpadon, versenyszerűen táncolt, ám az utóbbi 13 évben már kimaradt ez a világ az életéből, így furcsa volt visszatérni, pláne énekelni – már nemcsak kórusban, hanem úgy, hogy tényleg kiállhat és kieresztheti a hangját. Amit aztán meg is tesz az előadás zárójelenetében, amikor teljesen új értelmet nyer a „libabőr” kifejezés.

Olyan budapesti kerületben nőtt fel, meséli Róza, ahol sok roma él, de a családja úgy nevelte, hogy „a romáktól félni kell, mert majd jönnek és bántanak”. Emlékszik, hogy már a dédnagymamájától is ezt hallotta, egészen kisgyerekkorától fogva az az érzés kísérte, hogy törvényszerűen félnie kell. Aztán úgy döntött, nem fog félni.

Néhány hete a legkisebb fiammal sétáltam Újpalotán. Ott volt egy romákból álló csapat, hangosan zenét hallgattak. Álltunk a zebránál, én pedig fogtam magam és nekiálltam táncolni. Az egyik negyvenes férfi odajött és elkezdett táncoltatni. Nem fagytam le, nem ijedtem meg, hogy »úristen, biztos bántani akar«. Csak táncoltunk. Aztán megöleltük egymást és elköszöntünk. Elképesztően jó érzés az a felszabadulás, amit az jelent, hogy megismered a másikat, és nem sztereotípiák alapján ítéled el.

Róza az előadás végén Renátával énekel, aki még az „eredeti” brigád tagja, úgyhogy pontosan emlékszik arra, milyen hatást tudtak kiváltani az Éljen soká Regina! előadásaival. „Sokaknak tudtuk ugyanazt megmutatni, amiben ők is élnek, csak nem merték korábban felvállalni”, mondja.

MOHOS MÁRTON / 24.HUFelső képünkön Renáta Marival közös jelenetében, bal alsó képen Róza a színfalak mögött.

A mostani előadásban Renáta azt a szerepet kapta, hogy a 16 éves születésnapja előtt álló kislányát viszi el nőgyógyászhoz, ennek kapcsán pedig jelzi, hogy a faluban sem szokatlan jelenség, hogy valaki akár már 12–13 évesen szül, ő pedig anyai kötelességnek tartja, hogy elvigye a tinédzser lányát az orvoshoz, hogy megtudja, mit kell tennie azért, hogy vele ne történhessen meg ugyanez.

„Igenis térjenek észhez azok a szülők, asszonyok”, vélekedik Renáta, akinek egyébként hét gyermeke van, és büszke arra, hogy mindannyian dolgoznak, „nem csavarognak”, és a darabbal is azt szeretné elérni, hogy „többen magukra ismerjenek, kiálljanak magukért, merjenek harcolni, másokkal szembeszállni”. Azt érzi, ő maga is sokat változott, amióta ebbe a közösségbe került, „ők neveltek át, gyerek voltam, könnyen befolyásolható, sokan kihasználtak”.

„Eléggé realista fazon vagyok, eleinte nem értettem, mi lesz ebből”, mondja már Ildikó, aki három éve került bele a csoportba, eredeti foglalkozása szülésznő, 42 évet töltött a pályán. Azt hitte, ennyi év után már nem fog sok újat megtudni az emberekről, de „ez a belelátás a romák életébe és a helyzetük mély megismerése” sokat adott neki. Emberismeretet kapott, és azt, hogy mielőtt ítélkezik, gondolkozzon.

Ahogy az ember idősödik, egyre könnyebben mond a saját élete alapján sztereotip véleményeket. Én visszafiatalodtam

– fogalmaz. A 42 évet szülésznőként Pesterzsébeten töltötte, ebben a kerületben rengeteg roma él, sok roma kismamának segített a szülésnél.

MOHOS MÁRTON / 24.HUAz utolsó pillanatok az előadás előtt, középen a 42 év alatt már jól megszokott szülésznő ruhában Ildikó.

Ebből adódóan a romák szüléshez való viszonya neki nem volt újdonság, a szülés körüli és az azt követő élet már sokkal inkább. Sejtette, hogy nem könnyű nekik, de borzasztó volt szembesülnie azzal, hogy ennyire nagy a szakadék az elvárásaik és a szülészeti ellátás által nyújtottak között. Korábban mindig csak az ellenállást érezte rajtuk, mintha nem akarnák, hogy segítsenek rajtuk.

Aztán rájött, hogy annyira félnek a rossz tapasztalatoktól, hogy eleve támadó magatartást vesznek fel. Meglepte, hogy az egész mögött igazából a félelem lakozik. Ennek ellenére itt azt érezte, hogyha képes elnyerni a bizalmukat, ami egyébként majdnem egy évébe telt, igazán nyitott és őszinte kapcsolatok alakulhatnak ki köztük. Ez eleinte elképzelhetetlennek tűnt, de ma már segítséget kérni is mernek. Hiába szenvednek anyagiakban sok mindenben hiányt, sokkal inkább lelki segítségre van szükségük, beszélgetésre, kapcsolattartásra, tanácsokra.

Szülésznői múltjából adódóan az elején még úgy volt vele, hogy soha az életben nem fog színpadra állni, aztán mégis magával ragadták az események. Amikor a budapesti Trafóban tartott előadáson meglátta, hogy igazából nem színpadon lesznek, hanem inkább a nézők között, egy közösségi térben, akkor kicsit megnyugodott, hogy így talán neki is menni fog. Most már élvezi is, de azért azt leszögezi, színpadi színésznő sosem lesz belőle.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

A szülészeti aktivisták csoportját erősíti a társulatban Andi is, aki civilben perinatális tanácsadóként dolgozik, és Rózához hasonlóan a Másállapotot a szülészetbe! egyik alapító tagja. Nem volt új dolog számára romákkal együtt dolgozni, inkább az lepte meg, mennyire sok idő és energia kell ahhoz, hogy a bizalom ki tudjon épülni.

Egy négyszemközti kapcsolatban ez sokkal könnyebb és hamarabb elérhető, de amikor csoportban vagyok, akármennyire szeretném vagy nem, magamon viselem azoknak a társadalmi csoportnak az attribútumait, amikhez tartozom. Megélem azt a fajta negatív előítéletet, amit egyébként ők is megélnek a hátrányos helyzetüknél fogva. Ez nekem nagyon fájdalmas volt.

Mára őszintébbnek érzi magát, jobban tud kapcsolódni saját magához, jobban felismeri azt, mit érez, bátrabban fel meri vállalni, amit gondol. „Ez éltet bennünket, kell, olyan, mint az oxigén. Amikor jövünk próbára, az mindig öröm, jutalom”, mondja. Andi szerint az előadás által az emberek ráismerhetnek saját magukra, és olyan kiszolgáltatott helyzetekre, amilyenekbe bármikor bárki kerülhet. „Tüzet, bátorságot tanultam, ahogy ezek a nők a saját érzéseikhez kapcsolódnak. Ahogy ki tudnak állni magukért. Mert muszáj.”

MOHOS MÁRTON / 24.HUA kulisszák mögött Andi kap egy bátorító ölelést.

Lillának már semmi köze az egészségügyhöz, színházi kritikusként dolgozik, eredetileg „beépülő kritikusként” hívták meg, aztán ez annyira sikerült, hogy az előadás egyik résztvevőjévé vált. „Azért kerültem ennyire közel ehhez, mert eleinte úgy érzed, hogy támogatsz valami jó ügyet, aztán kiderül, hogy valójában ugyanolyanok vagytok, nincs köztetek különbség. A lehetőségekben viszont óriási”, mondja.

Eleinte azt mondták neki a szomolyai nők, hogy „nem tudnak olyan szépen fogalmazni”, mint ők, „a tanult városiak”, miközben a csoportban egyértelművé vált: nagyon egyszerűen, lényegretörően, sokkal pontosabban el tudják mondani, ami bennük lakozik. Pont ezért sok olyasmit is kimondanak, ami lényegi, általános, és ami mindannyiunkra vonatkozik. Az előadásnak hála kiléphetett a saját buborékjából, hogy ezt megtapasztalhassa.

Vissza kicsit a szomolyai résztvevőkhöz. Rudi a darab két férfi szereplőjének egyike, kőművesként dolgozik, a faluban él, három gyermeke van, „már kirepültek, dolgoznak mindannyian”, büszkélkedik. Korábban csak „rajongó volt”, hiszen a felesége az Éljen soká Regina! társulatának még tagja volt, ő azóta kiszállt. De ennek köszönhetően végigkísérte a szereplőket, bárhova is mentek, és annyira tetszett neki, amit csináltak, hogy megkérdezte, jöhetne-e ő is – de nem csak nézőként. Persze, mondták neki.

Pont idevaló vagyok, nem vagyok lámpalázas, és szeretem önmagamat adni. Leginkább a gyerekeimnek és a nejemnek szeretném megmutatni, hogy idevaló vagyok. A legelső fellépésünkön meg is nézett, és azt mondta, »ez profi«. Ennek nagyon örültem. Nem azért, mert meg akartam mutatni, hogy én is vagyok olyan jó, mint ő. Hanem azért, mert nagyon szeretem ezt csinálni.

MOHOS MÁRTON / 24.HURudi a próbák szünetében gitárral lazít kicsit, illetve az előadás egyik kellékeként szolgáló széket rakja össze Edával. A kórházi ajtó díszletében pedig Lilla látható.

Anett, aki az előadás zárójelenetében arról mesél, hogyan vették el tőle a gyermekét, amikor 16 évesen megszülte, először azzal büszkélkedik el, hogy most lett új munkahelye, szobalány lett. A társulatot azért tartja az élete fontos részének, mert itt mindent meg tud beszélni. „Itt nem érzem azt, hogy egy senki vagyok, hanem azt, hogy egy valaki”, mondja azért kissé bátortalanul.

Sok minden történt vele az életben korábban, de azt mondja, ennek a jeleit mások nem látják, mert kifelé nem mutatja. A problémákba nem akar belemenni, annyit mond, megoldották együtt. Most Marinak szeretne nagyon segíteni. A mellette ülő Mari eleinte nem is tudja, hol kezdje, „mit meséljek magamról, jót nem tudok”, mondja. Nehéz életkörülményeiről mesél, korábban volt egy élettársa, akitől született egy kisfia, most lesz hatéves. „Sok volt a bántalmazás”, csak ennyit mond.

MOHOS MÁRTON / 24.HUAnett és Mari

Egyelőre közmunkán dolgozik, szeretne már mást csinálni, de egy tartozása miatt nem vállalhat más munkát, így is jelenleg minden béréből levonják a tartozás összegét, úgyhogy gyakorlatilag nulla forintért dolgozik. Elárulja azt is, hogy nagyobbik lánya helyzetén aggódik éppen. Szeretné megakadályozni, hogy a gyermeke beleessen olyan dolgokba, amilyenekbe nem kellene. Szeretné, hogy egy nem kívánt terhesség helyett inkább járja ki a nyolc osztályt, és legyen szakmája.

Olyan itt, mintha a családommal lennék

– fogalmaz. Sokat segít neki a közösség. Szereti ezt csinálni, mert úgy érzi, róluk szól, és örülne, ha a fiatalok erőt merítenének abból, amit látnak, elgondolkoznának rajta, és találnának más lehetőséget. Azért játssza el ezt a szerepet, hogy a lánya észrevegye: amit csinál, az nem jó. És ő csak a jót akarja neki, teszi hozzá.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

A próbák végeztével jöhet egy kis pihenés, ráhangolódás, gondoltam, de mire észbe kaptam, Rita már rég összekötötte a telefonját az aulában elhelyezett hangfallal, úgyhogy kettőt pislogtam, és először csak néhányan, majd szinte az egész társulat közösen táncolt – egészen különböző műfajú dalokra. Iskolai aulában ilyen rögtönzött házibulit még aligha láttak.

Fél hat magasságában kezdenek gyülekezni a nézők az iskola előtt, a létszámból látszik, hogy megtöltik majd az iskolai padokból és székekből rögtönzött nézőteret. A szereplők változatos módokon készülődnek az utolsó percekben, a legnagyobb forgalom a nem túl méretes tükör előtt alakul ki.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

„Kismamaként jó leszek én is”, értékeli az elkészült sminkjét Nati, aki várandós önmagát alakítja az előadásban. „Meddig sminkeltek már, szépek vagytok így is”, szemlélik a folyamatot a férfi szereplők, miközben Robi a katonaruháját igyekszik magára ölteni – álmodni sem lehetne kényelmesebb viseletet ebben a negyven fokban.

Ez a ti játékotok. Próbáljuk meg nekik elmondani, mi van velünk, hogy ők is meghallják

– mondja Eda nem sokkal az előtt, hogy hatot üt az óra. A népes közönség végül teljesen megtölti az iskola belsejét. A délutáni próbák alatt néhány jelenetet már jó párszor végignézhettem, így van idő arra, hogy a szereplőkön kívül a közönséget is figyelhessem.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

A nézőtéren ülő anyukák, apukák, gyerekek reakciói tökéletesen lekövetik az előadás ívét, itt senki nem foglalkozik azzal, hogy rejtegesse az érzelmeit: ha valamin nevetni kell, hangosan kacagnak, ha valamitől meghasad a szív, az arcokon könnycseppek folynak. Amikor például a mindig vidám, mindig a társaság középpontjában lévő, élettel teli Rita azt meséli, hogyan közölte vele az orvos egy vállrándítással, hogy a gyermeke másfél-kétéves korában meg fog halni, szinte megáll a levegő a teremben.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

Két helybeli nő között ülve látom, ahogy a legmegrázóbb jeleneteknél szinte másodpercre pontosan ugyanakkor kapkodnak zsebkendő után mind a ketten.

Az előadás után, ahogy minden korábbi alkalommal is, az alkotók szeretnének párbeszédet is kezdeményezni a nézőkkel, így pár tucat lelkes jelenlévő egy nagy körben ülve vitatja meg a látottakat. „18 éves korunkig ezzel mindannyian szembesülünk”, veti fel rögtön egy Egercsehiből az előadás kedvéért Szomolyára átlátogató asszony, de az önreflexió sem marad el: bevallja, hogy nagyon fontos lenne eszközöket találni arra, hogy megelőzhetők legyenek az olyan, a darab által is feszegetett problémák, mint a roma nők nagyon korai gyerekvállalása. Ám, sajnos, ő sem előzte ezt meg.

A beszélgetésben kitérnek arra is: az előadásban együtt játszottak az érintett nők és a különféle egészségügyi dolgozók, de az életben is törekedni kellene arra, hogy ez a két „csoport” ne egymás ellen működjön, hanem egymással összefogva, hogy az egyes szereplők kevésbé sérüljenek a mindennapokban.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

Szóba kerül még az is, hogy az egészségügyben, kiváltképp a szülészeti ellátásban elszenvedett traumák nemcsak a roma nőket, hanem általában a nőket érintik. „Nem azért aláznak meg, mert roma vagy. Azért, mert nő vagy”, értékel az egyik néző, mire Lilla érzékletesen összefoglalja, miről is van szó valójában:

Fehér, középosztálybeli nőként azért kell harcolni, hogy jó ellátást kapj. Roma nőként azért, hogy bármilyent.

Forrás:https://24.hu/belfold/2022/07/17/szomolya-megeshetne-maskepp-szivhang-tarsulat/