„Lelki szükségletem a cimbalmozás” - interjú Balog Kálmánnal

 

A művész sorsa 11 éves korában dőlt el, amikor nagybátyja felfedezte a tehetségét.

Balogh Kálmán világhírű cimbalomművész Miskolc díszpolgára elismerésben részesült a város ünnepén. A művész pályája a megyeszékhelyről indult, és nagyon sokat tett a cimbalom népszerűsítéséért. Felsorolni szinte lehetetlen, hány zenekarban játszott, hány külföldi turnén vett részt és hogy hány díjjal ismerték el a munkásságát. Nagy szeretettel emlékszik diákéveire, melyeket Miskolcon töltött. Paradicsomi állapotnak nevezte ezt az időszakot.

Miskolc város díszpolgára kitüntető címet adományozott önnek a szülővárosa. Milyen érzésekkel tölti el az elismerés?
Nagyon nagy meglepetés volt! Az egész gyerekkorom Miskolchoz kötődik, ott éltem 18 éves koromig. Hihetetlenül gazdag volt ez a gyermekkor, csupa kellemes emlékem van ezekről az évekről. Ez mindenképpen eszembe jut a díjjal kapcsolatban. Megtiszteltetésnek veszem, és felidézi a fiatalkoromat. Az iskolákat, a tanárokat, azokat a helyeket, amelyeket nagyon szerettem. Úgyhogy furcsa érzések kavarognak most bennem: meglepetés, öröm és boldogság az emlékek miatt.

Hogyan telt ez a nagyon szép gyermekkor?
Rendkívül hálás vagyok egykori iskoláimnak, tanáraimnak. A 8. Számú, Általános Iskolába jártam, a Selyemrétre. Már itt is rengeteg segítséget kaptunk a nővéremmel. Az igazgató megengedte, hogy péntekenként ne menjünk iskolába, mert akkor jártunk a fővárosba cimbalmozni tanulni. A pénteki órákat persze bepótoltuk, és nagyon sok díjat nyertünk az iskolának a kulturális seregszemléken. Aztán jött a konzi (a Bartók Béla Zenei Gimnázium – a szerk.), ott is kiváló tanárok segítették a pályafutásomat. Miskolcon rendkívül jól éreztem magam, aktív életet éltem. A megyei könyvtárnak állandó tagja voltam, szinte minden könyvet kiolvastam. A sportcsarnokba vívni jártam, kardozni, mert akkor minden fiú kardozni akart, de jártam judózni is. Egy darabig néptáncoltam, rengeteget úsztam, hiszen az Augusztus 20. Strandfürdő mellett laktunk. Tehát hihetetlen gazdag, paradicsomi állapotban éltem Miskolcon. Úgy vélem, azért lettem nyitott minden újra, mert ott már eleve adva voltak ezek a lehetőségek. Természetesen ezt a szüleimnek is köszönhetem, de a közeg is befogadó és támogató volt.

Köztudott önről az a történet, hogy 11 éves korában dőlt el, hogy zenész lesz, amikor Balogh Elemér nagybátyjánál, a híres cimbalomművésznél látogatóban járt. Emlékszik még erre a napra?
Igen, megvan ez az emlék. Egy alkalommal a családdal elutaztunk a fővárosba, a Budapesti Nemzetközi Vásárra. Délelőtt meglátogattuk Elemér nagybátyámat. Kérdezte a szüleimet, hogy tanulok-e valamilyen hangszeren játszani. Ők mondták, hogy nem. Apám ugyan tanult hegedülni, de később úgy döntött, hogy más szakmát tanul. Így lett Miskolc és Borsod megye elismert víz-, gáz- és fűtésszerelője. Azt gondolta, hogy majd én is tanulok valamilyen műszaki szakmát, vagy mérnök leszek. Elemér nagybátyám azonban a cimbalomhoz hívott, és megmutatott jó pár dallamot. Ezeket tíz perc alatt megtanultam, és helyes ritmusban eljátszottam. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert nem egyszerű „Boci, boci tarka”-dallamok voltak ezek, hanem sokkal bonyolultabbak. Akkor a nagybátyám azt mondta, hogy zenét kellene tanulnom, mert úgy tűnik, van hozzá érzékem. Így kezdődött a cimbalmozás. Miskolcon azonban akkor nem volt a zeneiskolákban cimbalomoktatás, így a nővéremmel péntekenként a fővárosba utaztunk, hogy megtanuljuk a hangszer minden fortélyát. Szöllős Beatrix volt az aranyszívű tanárnőnk.

Nem véletlen a zenei tehetsége, hiszen a családjában sok híres zenész volt. Hogyan emlékszik rájuk?
Az apai nagyapám Erdélyből származott, és hegedült. Ő azonban korán meghalt, talán ötéves lehettem. Tehát mint zenésszel nem kerültem kapcsolatba, nem hallottam őt játszani. De valószínűleg erdélyi népzenét játszhatott, mert később az erdélyi népzene nagyon nagy hatással volt rám, amikor először meghallottam. Úgyhogy lehet, hogy az ősöktől valamiféle misztikus módon öröklődött. Az édesanyám családjában több tehetséges zenész vált híressé. Miskolci Balogh János és Miskolci Balogh Gyula prímások az anyai nagyapám testvérei voltak. Miskolci Balogh János Budapestre került, akadémiát végzett, professzor lett, a fővárosban elismert emberként tisztelték. Miskolci Balogh Gyula fia pedig Bici Balogh Gyula volt, a híres dzsessz-zongorista. Sajnos ő is korán meghalt. Az édesanyám édestestvére pedig a már említett Balogh Elemér, aki nemzetközi hírű cimbalomművész volt.

Hamar kiderült, hogy örökölte a zenei tehetséget, hiszen 12 éves korában már az Avas Táncegyüttes zenekarában zenélt. Hogy került oda ilyen fiatalon?
Nagyon szép évek voltak azok! Az úgy történt, hogy a Selyemréten a szomszédunkban lakott Baranyi Judit, aki az együttesben táncolt. Én is és a nővérem is rengeteget gyakoroltunk otthon a cimbalmon. Ezért Judit édesapja úgy kérlelte a lányát, „vidd be a gyerekeket az együttesbe, hogy ne itt gyakoroljanak”. Ott egy felnőttekből álló, félig amatőr, félig professzionális zenekar kísérte a táncosokat. És mivel tudtam kottát olvasni, alkalmaztak. Volt szóló számom is, ami nagy sikert aratott, hiszen egy 12 éves gyerek játszott egyedül a színpadon. Fantasztikusan jó közösség volt az együttes, nagyon szerettek, nagyon vigyáztak rám, itt nőttem fel, itt szocializálódtam, itt ismertem meg a népzenét. Nagyszerű fesztiválokra jártunk, külföldre is, ahol megláttam, hogy más országokban is van cimbalom, és hogy az milyen sokrétű hangszer. Ez pedig tágította a zenei látásmódomat: hoppá, a cimbalommal sok mindent lehet csinálni, nem csak az általam ismert magyar cimbalmozás létezik!

Mit adott önnek a miskolci zenei gimnázium?
A Bartókban ugyanaz a Gerencsér Ferenc tanár úr tanított, aki később a főiskolán. Egyedülálló cimbalomművész volt, Rácz Aladár legjobb tanítványa. Mivel Miskolcon nem volt cimbalom tanszak, miattam, a nővérem miatt és Szabó Ági osztálytársunk miatt járt Miskolcra, hogy cimbalmozni tanulhassunk. Klasszikus zenét tanultunk, de közben népzenét is, majd elkezdtünk improvizálni. Volt egy kis zenekarunk, ezzel versmegzenésítéseket adtunk elő. A fővárosban folytattam a tanulást a tanárképző főiskolán. Ott is játszottunk mindenféle műfajban. Akkor kezdtem zenélni a Budapest Ragtime Bandben és a Népszínház táncegyüttesének zenekarában, tehát egyszerre mindig több műfajban játszottam: klasszikus, ragtime, dzsessz, kortárs, többféle népzene.

1987/1988-ban a neves Rácz Aladár Cimbalomversenyen második helyezést ért el. Milyen kapukat nyitott meg ön előtt ez a siker?
Inkább azt mondanám, hogy rávilágított a hiányosságaimra, és rendkívül tanulságos volt. A háromfordulós versenyen rengeteg cimbalmossal találkoztam, akik sokféle módon játszották a műveket. Nyitott lettem az új dolgokra, ami segítette a további fejlődésemet. Nagy élmény volt, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem ott.

Sokat dolgozik, tanít, több formáció alapítója, vezetője. Hogyan tudja ezeket összeegyeztetni?
Tanítani mindig is tanítottam, már a kezdetektől fogva. Ahogy idősödöm, egyre inkább rájövök, hogy mennyire fontos a fiatalokkal találkozni és átadni nekik a tudást. Mert ami számomra egyértelmű, kiderült, hogy ifjúkorban egyáltalán nem az. Sokszor visszagondolok a saját gyerekkoromra, arra, hogy milyen problémákkal küzdöttem a tanulás terén, mert akkor még sok információ nem állt a rendelkezésemre. Most pedig már megvannak ezek az ismeretek, és ezeket át kell adni, újra fel kell fedeztetni, újra éreztetni, rengeteg dologra felhívni a figyelmet. A koncertezés pedig a lételemem, hiszen 12 éves koromtól színpadon vagyok. Számomra ez természetes és igénylem is. Persze a cimbalmozás anélkül is a mindennapjaim része, hogy koncerteznék. Otthon is muszáj játszanom, mert hiányérzetem van, ha nem tehetem. Lelki szükségletem a cimbalmozás, függő vagyok!

A mai fiatalok szívesen választják hangszerüknek a cimbalmot?
Aki választja, az szívesen. De ez nem egy olyan népszerű hangszer, mint a gitár, a dob vagy a szaxofon. Azokban a körökben azonban, ahol a fiatalok szeretik a népzenét, a néptáncot és a táncházi muzsikát, ott sok gyerek dönt a cimbalom mellett. Nem biztos persze, hogy mindenki megmarad cimbalmosnak, mert ez nem egy könnyű szakma. A hangszert egyszerű megszólaltatni, mert ráütök a húrra, és szól. De 12 hangnemben kell játszani, minden oktáv más, ismerni kell az akkordokat. Szinte artisztikus cirkuszi mutatvány szükséges a magas szintű játékhoz. Ehhez pedig rengeteg munka kell, napi többórás gyakorlás. Ha eljut valaki egy bizonyos szintre, következik az improvizálás. Tehát nem mindenki lesz cimbalomművész a végén. Tehetség és sok-sok munka kell hozzá.

Több formációt hozott létre az évek során. Melyik miért fontos?
Az élet hozta ezeket az együtteseket. A legnagyobb formáció a Gipsy Cimbalom Band. Itt az induló ötlet az volt, hogy mindig sok műfajban játszottam különböző zenészekkel, és egyszer arra gondoltam, még a ’90-es évek elején, hogy mi lenne, ha a több műfajban játszó zenészbarátokból összeállítanánk egy kis zenekart. Bármilyen népzenére, mindegy, melyik ország zenéje, kezdjünk el improvizálni. Ez igazából játék, szórakozás, a közönség nagyon szereti, mert szabadságot érez, ahogy árad a zene. A Cimbalogh Trió ugyanezért született, de kisebb létszámmal. Népdal-improvizációt játszunk kevesebb hangszerrel. Cimbalom, bőgő és egy hegedűs, aki brácsázik is. A magyar népzene és annak feldolgozásai kerülnek előtérbe. A Cimbalomduót pedig Lukács Mikivel csináljuk. Itt Miki fantasztikus hangszerelési tehetségét és ötletgazdagságát csodálhatja meg a hallgatóság. Általában én hozom a népi témákat, melyeket legtöbbször az ő ötletei alapján dolgozunk fel. Ezek a darabok inkább már a dzsessz felé kacsingatnak, erős világzenei hatással. Mindezen kívül még játszom a Dobroda népzenekarban és az Esszencia formációban, ahol szintén három műfajt keverünk össze. Úgyhogy ez mind a szerteágazó kíváncsiságom eredménye.

Sok díjjal ismerték már el a munkáját, tehetségét. Ezek közül melyikre a legbüszkébb?
A 2019-es Martin György-díjra. Ennek nagyon örültem. Martin György a népzene és néptánc Bartók Bélája. Hihetetlen munkabírású ember volt, akinek nagyon sokat köszönhetünk. A róla elnevezett elismerést a táncházmozgalomban, a táncházzenében nyújtott teljesítményemért kaptam, ami azért esett nagyon jól, mert valljuk be, elsősorban népzenésznek tartom magam. A népzene a szívem csücske! Az összes többit is szeretem, mert szórakoztat, de a népzene az első. A Prima Primissima díjat is nagy megtiszteltetésnek tartom, hiszen azt sem kapja meg bárki. Az azért nagy dolog, mert országos szavazás döntötte el, ki legyen a díjazott.

Az internetes oldalára a következő sorokat írta: „A zene a lélekről szól, a lélekről mesél. Sokfajta stílusú zene létezik, de a zene alapanyaga, a hangok rendszere, a hangok világa azonos. Már fiatal korom óta érdekelt, hogy mi adja egy-egy stílus jellegzetességét, eltérését, különbözőségét a másiktól… ” Sikerült megfejteni?
Igen, mivel folyamatosan zenével foglalkozom, és kiderült, hogy ugyanazt a C-dúr skálát bármelyik műfajban le lehet játszani. Legyen az klasszikus, dzsessz, népzene vagy épp cigányzene. A hangok ugyanazok, de a ritmus, a modor, a zenei eszközök, a stílus különböző. Olyan ez, mint amikor több ember ugyanazokból az alapanyagokból főz. A végeredmény minden esetben más lesz, mert ugyanazokat az alapanyagokat mindenki más-más arányban keveri össze és fűszerezi, a saját ízlése szerint. 

 

 

 

Forrás:https://www.boon.hu/helyi-kozelet/2022/05/lelki-szuksegletem-a-cimbalmozas

---