Puczi Béla

Puczi Béla (1948-2009) – a marosvásárhelyi hős

„Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!” – ez a mondat 1990. március 20-án, a marosvásárhelyi vérengzés idején hangzott el, amikor a város magyar lakosságát a környező falvakból odasiető cigányok védték meg a lincselni készülő román tömegektől. Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek – hárman közülük romák -, akiket az összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok. Puczi Bélát kilenc hónapnyi előzetes letartóztatás után utcai huliganizmus vádjával több mint másfél év börtönbüntetésre ítélték. “Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt” – emlékeztetett a hat elítélt elszenvedett borzalmaira.

„Tizenkilencedikén délelőtt pálinkáztunk a víkendtelepen néhány baráttal, aztán hazamentem, lefeküdtem. Délután azzal költ a feleségem, hogy megjött az első hullám, egy kisebb csoport Hodákról, megvertek néhány szentgyörgyi magyart, és mentek tovább, be Vásárhelyre.

Aztán estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ székháznál megy a csata. A Sütőékre [Sütő András író] aznap este rágyújtották a padlást, a Barabás Józsefnek a fejébe vágták a fejszét és falhúzó csákánnyal eltörték a lábát. Az én tizenhat éves kisfiamba is belevágták a fejszét.

Akkor éjjel már senki nem aludt. Őrségben volt mindenki, cigány, magyar. A városba csak rajtunk keresztül tudtak bemenni. Mindenki az utcán volt, a magyar pap meghúzatta a harangokat, később meg is hurcolták érte. Vagy ezer ember gyűlt össze Szentgyörgy központjában, elbarikádoztuk boronákkal, traktorokkal az utat.

Bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon rendőrökből meg sorkatonákból. Hat-hét óra körül már hol innen, hol onnan indult meg a tömeg, dobálták egymást, és egyre feszültebb lett a hangulat.

Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk. Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát:

ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!

A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt. Senki nem tudta, hogy kik vannak még a városban, és van-e náluk fegyver. A románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül.” – részlet RSK könyvek – Puczi Béla: Három napig magyar

Puczi a börtöntől és a megtorlástól félve Magyarországra menekült abban a reményben, hogy itt befogadják, “hiszen magyar”, de csak majd tíz év után kapott politikai menekült státuszt. Ez idő alatt megjárta a bicskei menekülttábort és a magyar menekültügyi hivatalnokok irodáit, Franciaországban élt évekig vasútállomásokon, majd lakókocsikból álló Párizs környéki roma karaván-telepek egyikén.

Amikor Párizsból visszajött Magyarországra, bujkált a rendőrök elől, amit annyira tökélyre vitt, hogy egy igazoltatás során le kellett buknia ahhoz, hogy egyáltalán megtudja: már egy éve megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon.

Sorsa viszont soha nem rendeződött: Puczi Béla majd húsz év küzdelem, keserűség és magány után egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban hitt mítosszal a háta mögött halt meg 2009-ben Budapesten. Nyomorban, betegen, munka és hajlék nélkül.

Puczi Béla tiszteletére roma civilek emléktáblát helyeztek ki a Nyugati Pályaudvar oldalára 2017-ben.

Szerző: Kadét Ernő (Roma Sajtóközpont)

 

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük